Az Aral-tó 1960-ban még a Föld negyedik legnagyobb tava volt, napjainkra azonban alig maradt belőle valami. A Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén elterülő természeti képződmény 1997-re a tizedére zsugorodott, egykor gazdag édesvízi halállománya elpusztult, mára pedig a szebb napokat látott tómeder helyén sivatag található.
A rendkívül gazdag élővilágú tó 68 000 négyzetkilométer kiterjedésű volt, több mint 1100 szigettel rendelkezett, a környező régiókban élő emberek millióinak pedig édesvízforrást, öntözési esélyt, szállítási módot és kikapcsolódási lehetőséget is biztosított.
A 20. század második felében azonban emberi beavatkozás következében mérete drámai mértékben zsugorodásnak indult. A tó egykor a Szovjetunió részét képezte, ez vezetett balsorsához is. 1959-ben a szovjet vezetés a tavat tápláló Amu-darja és a Szir-darja folyókat öntözési projekteknek vetette alá, 90%-kal csökkentve a tóba érkező vízmennyiséget. Mindez azért jelentett hatalmas problémát, mert mindeközben a tó párolgási sebessége a száraz éghajlat miatt változatlan maradt, sőt idővel még gyorsult is. A párolgás és a friss édesvíz beáramlásának hiánya miatt vize egyre sósabbá vált, a folyamaton pedig nem segített a klímaváltozás sem.
Sivatagi gyapot
A szovjet vezetés rizst és gyapotot szeretett volna termeszteni a műveletlen, sivatagos, sztyeppés területen, amelyhez igen sok vízre volt szükség, lévén mind a két növény kifejezetten vízigényes fajta. A tavat tápláló két folyó vizét öntözőcsatornákba vezették, hogy a mostoha körülmények ellenére létrehozhassák a világ harmadik legnagyobb gyapotültetvényét. Sajnálatos módon a kiépített csatornarendszer rossz minősége miatt jelentős mennyiségű víz elszivárgott még az ültetvényekhez érkezés előtt.
A vízszint csökkenésének következményei
A jelentős vízszintcsökkenés hatványozottan fejtette ki negatív hatását ökológiai és társadalmi szinten is. A helyi éghajlat szélsőségesebbé vált, a halászipar összeomlott, munkanélküliséget okozva a környékbeli településeken, az őshonos halfajok többsége elpusztult, illetve további állatok és növények látták kárát a megváltozott élőhelykörülményeknek, így a térség biodiverzitása jelentősen csökkent.
Az egykori kikötőváros, Aral a tó kiszáradásával 100 kilométeres távolságra került a parttól, igaz, hogy az utóbbi évtizedekben a Kokaral-gát megépítésének köszönhetően a távolság mára „mindössze” 12 kilométerre csökkent.
A fentieken túl sajnos napjainkig problémát okoz a tómeder elsivatagosodása is, ugyanis a területen kialakult Aralkum-sivatag porát messzire hordja a sivatagi szél, ezzel többek között az üzbég és a türkmén fővárosban lakók életét is megnehezítve. A por azonban nem egyszerű sivatagi por, ugyanis a tó vizéből hátramaradt só, továbbá a gyapotipar mérgező vegyi anyagai ülepedtek le az egykori tófenéken. Különféle műtrágyák, valamint rovarirtószerek maradványai is megtalálhatók a mederben, így ezek szemcséit is belélegzi a környéken élő 40 millió ember.
Mérgező por
A szálló pornak köszönhetően sajnálatos módon ebben a térségben a legmagasabb a súlyos és halálos légúti megbetegedések aránya. Kiemelt gyakoriságú a hörghurut, a máj- és pajzsmirigyrák, a vérszegénység és a csecsemőhalandóság is a területen élők között. A helyi lakosság átlagéletkora összesen 50 év.
Az Aral-tó tragédiája méltó mementó mindannyiunk számára, hogy az emberi beavatkozás milyen hatványozottan negatív hatását fejtheti ki környezetére. A világ számos más folyóját és tavát is veszély fenyegeti, a túlzott kitermelés és az éghajlatváltozás miatt, így érdemes lenne átgondolnunk, mit tehetünk azért, hogy megóvjuk őket saját magunk és a jövő generációinak számára.
Források: ng24.hu, wikipédia, divany.hu, hvg.hu, hazipatika.hu, origo.hu, xforest.hu
