„Nem megy a Duna, itt marad,
lustán, vénebben hánytorog,
mint a tejúti csillagok
öt kis nép kertjei alatt.”
Illyés Gyula: A Duna fiaihoz
Az első nemzetközi Duna-napot 2004. június 29-én rendezte meg a tizenhárom, a Duna Védelmi Egyezményt aláíró Duna menti ország. A megemlékezés célja, hogy felhívják a figyelmet a tíz nemzet által naponta használt, sokszor kihasznált folyóra, és egyfajta dunai szolidaritást alakítsanak ki.
Ez a művészeket számos alkalommal megihlető folyó fontos nemzetközi hajóút, nélkülözhetetlen szerepe van a part menti országok gazdasági életében, miközben rendkívül gazdag és változatos élővilágnak biztosít megélhetést. A Duna nemzetközi napján a Körkörösön felelevenítjük a folyó szabályozásának izgalmas történetét.
A Duna, az Inn és az Ilz-folyók találkozása Passaunál.
Miért volt szükség a szabályozásra?
A Duna hagyományosan ismert a régióban elfoglalt fontos, nemzetközi összekötő szerepéről – ez a régebbi korokban sem volt másképp. A hivatalos szervek a hajózás folyamatos biztosításának a szükségességével a 18. század végén kezdtek el foglalkozni, de hiába látott a kamara anyagi hasznot a befektetésben a gabonakivitel növekvő volumene révén, valahogy mégsem történt semmi.
Az 1838-as nagy árvíz azonban drámai módon hívta fel a figyelmet arra, hogy a Duna szabályozását nem lehet tovább halogatni. A folyón a téli olvadás és a tavaszi esők viszonylag kevés problémát okoztak, ráadásul a Tisza jóval fenyegetettebb területnek számított ebből a szempontból, ezért a Duna szabályozását tulajdonképpen eddig másodlagosnak tekintették.
Az említett 1838-as áradáskor azonban Vásárhelyi Pál ténylegesen is kimutatta, hogy milyen nagy veszélyt jelentenek a jégtorlódások okozta „dugók”. Hamarosan elkészítette a szükséges szabályozási terveket is, de hasztalan – a Duna átfogó szabályozása néhány kisebb javítástól eltekintve ismételten elmaradt.
Folyószabályozás ókori módra
A konkrét munkálatok végül az 1870-es években kezdődtek el. Mielőtt azonban elmélyednénk ebben az időszakban, érdekességként ugorjunk vissza néhány évezredet.
Talán kevésbé ismert tény, de régészeti leletek tanúskodnak arról, hogy a folyóink természetes állapotába elődjeink is többször beavatkoztak: ennek első nyomait az ősemberi lelőhelyek elhelyezkedése, majd római és más ókori népek vízi munkálatainak az emlékei, valamint a honfoglalás-kori magyarok településeinek a helyválasztásai is mutatják.
Régebben az árvizek ellen úgynevezett fokrendszerrel védekeztek, ez nagyon sokáig meghatározta például az alföldi területek arculatát. Ennek lényege, hogy a folyók mentén kísérő hátakat, magaslatokat, megszakító nyiladékokat építettek (ezeket nevezték fokoknak), majd áradáskor a medréből az ártérre kilépett víz a környező lapos részeket alulról felöltve öntötte el, míg apadáskor a fokokon keresztül tudott visszahúzódni a mederbe. A Kárpát-medence népei ezen elgondolás mentén egységes vízrendszereket alakítottak ki, az első ilyen a honfoglalás utáni időkre tehető.
Ókori módra az árvizek ellen. Forrás: hirmagazin.sulinet.hu
A Duna szabályozása
A történelmi kitekintő után térjünk vissza eredeti gondolatunkhoz, a Duna szabályozásához.
Az 1870-es évek árvizei tehát bebizonyították, hogy muszáj megszervezni az árvízvédelmi társulatokat és elkezdeni a rendszeres szabályozást, így végül 1871 és 1875 között 8,15 millió forintot költöttek a Soroksári Duna-ág lezárására és kialakították a lágymányosi Duna-szakasz párhuzamműveit, valamint kimélyítették a budafoki részt.
A Soroksári Duna-szabályozás. Forrás: mek.oszk.hu
Ekkoriban épültek meg a Duna – ma már a fővárosiak mindennapi életének a részévé vált – rakpartjai is. A változtatások olyannyira hatékonynak bizonyultak, hogy a következő jeges árvíztől már meg tudták védeni Budapestet, ugyanakkor az alsóbb szakaszokon még mindig gondot okoztak a veszélyes jégdugók. Így aztán sor került a Közép-Duna teljes hosszának a szabályozására is 1881 és 1885 között.
A Duna-Sió és a Dráva-torok közötti szakasz kialakítása viszont egyelőre még váratott magára. Ennek a Monarchia vállalásai adtak lendületet, hiszen a birodalomnak nemzetközi jogi kötelezettsége volt a dunai nemzetközi hajóút biztosítására, így megtörtént a Felső-Duna egységes szabályozása is.
Végezetül az Al-Duna és a Vaskapu „megszelídítése” európai jelentőségű volt, ami meghozta a nemzetközi elismerést a magyar vízépítés számára. Ennek a szakasznak a szabályozási alapvetéseit szintén Vásárhelyi Pál készítette el, az ő elképzelése vált a végleges tervek alapjává is. Az embert próbáló építési munkák 1890 és 1899 között zajlottak.
Miért volt ez a szakasz különösen bonyolult?
A Vaskapu szabályozása nem véletlenül vált nemzetközileg elismertté, hiszen különösen nehéz szakmai kihívások elé állította a mérnököket, ráadásul nagy anyagi terheket is jelentett az államkincstár számára.
Miért?
Az Al-Duna ezen 120 kilométeres szakasza sok tekintetben rendkívül szélsőségesnek nevezhető: a folyó partját meredek völgyoldalak kísérik, melyek szélessége helyenként 2-3 méter is lehet, néhol viszont csak 170 méter. A folyóvíz mélysége is hasonló mintát követ, a fél métertől akár az 50 méterig is terjedhet. Mindezt tovább bonyolítja az alapkőzet változó keménysége is.
A Vaskapu-szoros. Forrás: wikipedia.hu
Az átadó ünnepség
Az első hajó, mely Ferenc József nevét viselte, 1896 szeptemberében haladt át a Vaskapun, melyen Magyarország, Szerbia és Románia uralkodói és diplomatái utaztak. Ezzel szimbolikusan is kifejezték a nemzetközi hajózási együttműködés eredményességét, a Vaskapu pedig máig végzi történelmileg ráhagyott feladatát: a nemzetközi hajózás biztosítását.
Források: jelesnapok.oszk.hu, hirmagazin.sulinet.hu, arcanum.hu
