Written by

Amikor művészettel mutatunk rá korunk bűneire

Elgondolkodtató, home_slider| Views: 285

Örök kérdés, hogy feladatuk-e a művészeknek a jelen égető kérdéseire reflektálni. Ha megteszik, azzal vajon mindennapivá devalválják az alkotásokat? Ha nem teszik, akkor pedig elvonulnak abba bizonyos elefántcsonttoronyba, és elvesztik a kapcsolatot a közönségükkel? Tény, hogy a határmezsgye szűk, azonban minden témában találunk inspiráló példákat. Lássuk hát!

1) Kudász Gábor Arion fotóművész négy év alatt, 2007 és 2010 között fotózta Waste Union című sorozatát, Svájc, Franciaország, Lettország, Horvátország, Románia és Magyarország területén. A szimbólumként sűrűsödő fotók központi rendezőelve az ember által maga után hagyott, használhatatlanná vált tárgyhalmaz. A realista igénnyel elkészített tájképek– akár felvonultatnak emberi szereplőket, akár nem – a nézőt a helyre és a témára távolról való tekintésre késztetik. Természet és kultúra együttélése, az emberi beavatkozást tüntetőleg magukon viselő tájak képei ezek. Békés utópiáról szó sincs, higgadtan, mégis megrázóan jelzik az elmúlást és a romlást a művek.

Kudász Gábor Arion: Szeméttelep, Románia, 2007 –Waste Union

2) Közvetlen újrahasznosításként foghatjuk fel a Tim Noble és Sue Webster művészpáros által kreált árnyék-szobrokat. A meghökkentő installációk két részből állnak, melyeknek első ránézésre semmi közük egymáshoz. Az előtérben installált nagy kupac szemét, ami a legváltozatosabb hulladékból –a háztartási szeméttől kezdve, a műanyag dobozokon át az állattetemekig– áll azonban a megfelelően irányított megvilágítással tökéletes árnyképeket rajzol ki a mögötte húzódó falra. A művészpáros gondolatvilága az arte povera eszméjében gyökerezik, mely a fogyasztói társadalom tárgykultuszával és egyben a művészeti tradíciókkal helyezkedik szembe, amikor a mindennapok során felhalmozódó kezelhetetlen mennyiségű használt termékből választja ki az alkotások alapanyagát.

Tim Noble – Sue Webster: Dirty white trash, 1998

3)  El Anatsu afrikai szobrász monumentális műveket alkot szeszfőzdék és konzervgyárak ipari termeléséből visszamaradt hulladékokból, nagyrészt alkoholos palackok kupakjaiból vagy konzervdobozokból. A fémdarabokat összepréseli, meghajlítja, szétlapítja, majd vörösrézdróttal egymáshoz kapcsolja. Az így létrejövő nagyobb darabokat, szélesebb sávokat – az akan nemzetség törzseiben gyakorolt kente szövés hagyományainak megfelelően – ismét „összevarrja”; az így egyre nagyobb méretűre növelt műveket pedig egyfajta hálózatként kezeli a térben. Anatsu munkáin az újrakezdés lehetőségével szembesülhet a néző: a felesleges hulladék megnemesül, és magasabb tartalmat nyer.

El Anatsu: Gli, 2010

4) A múzeumok korai példái a késő középkori uralkodók és nemesek wunderkammerjei voltak, ahol a műalkotások mellett egyenrangúan szerepeltek geológiai leletek, ásványok, egzotikus földekről származó állati és növényi maradványok a gyűjteményekben, vagyis bármi, ami az adott korban és helyen ritkaságnak számított. Mark Dion a jelen wunderkammer kabinetjeit állítja össze, méghozzá hulladékból. A bemutatás módja a felesleges túlfogyasztáson túl napjaink elképesztő mennyiségű vizuális termékére is felhívja a figyelmet, amelyek között egyre nehezebben teszünk esztétikai különbséget.

Mark Dion: Paris Streetscape, 2017

5) Végül elevenítsünk fel egy közelmúltbeli félig vicces, félig kínos esetet! Sara Goldschmied és Eleonora Chiari Hova menjünk ma táncolni? címmel rendezett be egy installációt bolzanói kiállításukon. A tárlat a 80-as évek hedonizmusáról és politikai korrupciójáról szólt, ezért az egyik terem padlóját szinte teljesen beborították üres pezsgősüvegekkel, konfettivel, csikkekkel és egyéb szemetekkel. A megnyitó utáni este azonban a buzgó takarítók a hulladékot összegyűjtötték, és másnap a megdöbbent kurátorokat már csak az üres, tiszta szoba fogadta.

Sara Goldschmied – Eleonora Chiari: Hova menjünk ma táncolni? (Dove andiamo a ballare questa sera?), 2015