Mire jók a magbunkerek?
Egy, a New York Times-ban megjelent 2017-es cikk azt a kérdést veti fel, hogy helyes-e magunkat homo sapiensnek hívnunk. „A bölcs ember”. Mi tesz minket bölccsé? Mi az, ami megkülönböztet minket más állatfajoktól?
Lehet, hogy másként kellene neveznünk magunkat: homo prospectus – hiszen mi gondolkozunk a jövőnkről, megfontoljuk azt, áldozatokat hozunk érte; és ez egy nagyon fontos megkülönböztető vonás, amire szinte semelyik másik faj nem képes. Az egyik legjobb példa arra, hogy milyen előrelátó is tud lenni az emberi elme (ha akar), talán a magbunkerek.
A több száz éves múltra visszatekintő magbankok ugyanis – ahogy arról a nevük is árulkodik – magokat tárolnak, így megőrizve a világunk élelmiszernövényeinek genetikai diverzitását saját magunk és a jövő generációi számára. Ezekben az intézményekben nem csak a napjainkban ismert és ültetett növények magjai találhatók meg, gyakran olyanok is helyet kapnak, amelyek ma már kevésbé használatosak, ám ettől történelmi és kulturális értékük miatt még továbbra is nagy jelentőséggel bírnak.
A magbankokat különben egyfajta könyvtárként is felfoghatjuk, hiszen ezek a helyek lényeges ismereteket tárolnak többek között a genetikailag módosított növények előállításáról, és az ún. növényi stressz (olyan állapot, amelyben a növények növekedése, fejlődése és szaporodása a környezeti terhelés miatt a genomban meghatározott lehetőségek alatt marad) elkerülésének a módjáról.
Annak érdekében, hogy a magok genetikai tulajdonságainak sérülését elkerüljék és a jövőben is termeszthetőek legyenek elengedhetetlen a számukra megfelelő környezet megteremtése, amihez az alacsony hőmérséklet és az ideális páratartalom folyamatos biztosítása szükséges.
Az emberiségnek elsősorban azért van szüksége ezekre a létesítményekre, mert sajnos számos növényfajt fenyeget a kihalás veszélye: a klímaváltozás, járványok, a természet és az ember okozta katasztrófák; egytől-egyig a jövő élelmiszerellátását teszik bizonytalanabbá.
A svalbardi magbunker
Spitzbergák Nemzetközi Magbunker
A világon több, mint ezer magbank működik, azonban a legbiztosabb és az egyik legismertebb magbunker a norvég Spitzbergákon, vagy „hazai” nevén Svalbardon található. Működtetői azon fáradoznak, hogy a világ összes élelmiszernövényének a magjaiból legyen itt tartalék, azért, hogy egy esetleges globális katasztrófa, atomháború, vagy világméretű járvány utáni időkre is megőrizzék őket. Az elképzelés az, hogy az itteni készleteket csak abban a végső esetben használnák fel, ha a világ többi részén található magbank raktárai valamilyen okból már mind megsérültek.
Az állományt évente kétszer töltik fel, és mínusz 18 fokon több mint egymillió élelmiszernövény magjait tárolják itt. A létesítmény működtetéséhez nincs szükség állandó személyzetre, a hűtést részben a permafroszt biztosítja, az épületet pedig gyakorlatilag mindenállóra tervezték. Ugyanakkor legyen bármilyen ellenálló is, a bunker állandó megfigyelése mégsem kerülhető el. Ezt bizonyítja az is, hogy 2017-ben a szokatlanul magas hőmérséklet miatt keletkezett olvadékvíz betört a magraktár bejárati alagútjába. Habár ezt a hiányosságot azóta kiküszöbölték, előre nem látható események sajnos mindig történhetnek.
Egyébként nem ez az első magbank a norvég szigeten, 1984-ben a skandináv országok már működtettek egyet egy elhagyott szénbányában – az itt tárolt magokat azonban az új magraktárba szállították át annak 2008-as megnyitásakor.
A svalbardi magbunker készleteihez még soha nem nyúltak hozzá, egyetlen alkalmat leszámítva, amikor az aleppói magbank megsérült a szíriai háborúban.
Források: natureworldnews.com, index.hu, wikipedia.hu
