A klímaváltozás elleni küzdelem kapcsán a közbeszédben többnyire az esőerdők védelme és a nagyszabású erdőtelepítési programok kerülnek előtérbe. A fókusz így gyakran a trópusokra irányul, pedig a világ legszélsőségesebb vidékei szintén figyelemre méltók. Kína északnyugati részén, a Föld egyik legmostohább térségében közel fél évszázada zajlik egy olyan beavatkozás, amely szerint még a sivatagi környezet sem reménytelen a szén-dioxid megkötése szempontjából. A Takla-Makán sivatag peremén végzett kitartó munka eredménye pedig már a műholdfelvételeken is egyértelműen látszik.
A „Nagy Zöld Fal” kialakulása
A történet 1978-ig nyúlik vissza, amikor a kínai kormány nagyszabású tervet indított a sivatagosodás megállítására. Céljuk a Takla-Makán (egy Németország méretű, kietlen homoktenger) terjeszkedésének megfékezése volt. A stratégia alapját a szélsőséges szárazságnak ellenálló, szívós cserjék és bokrok tömeges telepítése jelentette. Ezek a növények ugyanis képesek megkötni a mozgó homokot, mérsékelni a porviharokat, és ami a legfontosabb: évtizedek alatt egy összefüggő, zöld védőgyűrűt alkotni a kietlen dűnék körül.
Ami a műholdról is látszik
A Proceedings of the National Academy of Sciences (PNAS) folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmány amerikai és kínai kutatók közös munkájának eredménye. A szakértők a NASA legmodernebb mérőeszközeinek adatait hívták segítségül, hogy számszerűsítsék a projekt hatásait. Két paramétert vizsgáltak: az Orbiting Carbon Observatory (OCO) adatait a légköri szénszintről, valamint a MODIS műhold méréseit a növények fotoszintetikus aktivitásáról.
Az adatok alapján a frissen zöldült területek felett a szén-dioxid koncentrációja 1-2 ppm-mel (egymillió részecskére jutó szén-dioxid molekula) alacsonyabb, mint a környező területeken. Ez a különbség egyértelműen jelzi egy mesterséges „szénelnyelő” kialakulását. És bár a sivatagi cserjés nem hasonlítható egy dús esőerdőhöz, King-Fai Li, a Kaliforniai Egyetem fizikusa szerint a jelenség azért lenyűgöző, mert egy korábban élettelen, kibocsátó forrásnak számító terület vált aktív szén-dioxid-megkötővé.
Fotoszintézis a forróságban
A kutatók a napenergia által indukált fluoreszcenciát is mérték. Ezzel a technológiával a műholdak érzékelik azt a gyenge fényt, amelyet a növények bocsátanak ki a fotoszintézis során. A Takla-Makán peremén mért adatok megerősítették, hogy a telepített növényzet nem csupán túlél, hanem aktívan dolgozik, energiát termel és gázcserét folytat, ezzel tisztítva felette a levegőt.
Miért fontosak az ilyen kutatások?
Ha a teljes Takla-Makán sivatagot sikerülne hasonló módon beültetni, az évente körülbelül 60 millió tonna szén-dioxidot vonna ki a légkörből. Ez nagyságrendileg Ausztrália éves emissziójának 14%-a. Elsőre ez soknak tűnhet, ám ha összevetjük a globális, évi 40 milliárd tonnás kibocsátással, látható, hogy a sivatagfásítás önmagában nem oldja meg a klímaválságot.
Ugyanakkor a kutatás rávilágít arra, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem sok apró, egymást kiegészítő lépésből áll. Ehhez pedig meg kell értenünk, hogy pontosan hol és mennyi szén-dioxidot lehet hatékonyan kivonni a rendszerből.
Forrás: greendex.hu , connectsci.au
