Az éghajlatváltozás már nemcsak a tudósok, a gazdasági szereplők és a politikusok ügye, hanem egyre inkább a bíróságoké is. A nemzetközi közösség sokáig óvatosan, sőt gyakran bizonytalanul közelített a klímaválság kérdéseihez: vajon mennyire kötelezőek az államok vállalásai? Hogyan kérhető számon egy ország felelőssége, ha kibocsátásaival másoknak kárt okoz? Egyáltalán alkalmas-e arra a nemzetközi jog, hogy rákényszerítse a kormányokat a valódi, mérhető éghajlatvédelmi lépésekre?
2024 júliusában a hágai Nemzetközi Bíróság olyan tanácsadó véleményt tett közzé, amely minden eddiginél világosabban és szigorúbban értelmezi az államok éghajlatváltozással kapcsolatos kötelezettségeit. A döntés mérföldkő a klímajog fejlődésében, ugyanis új sztenderdeket fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogyan kell az államoknak reagálniuk a klímaváltozás jelentette súlyos és gyorsuló fenyegetésre.
Vanuatu küzdelme a jog világában
Meglepő, hogy a kezdeményezés nem nagyhatalmaktól, hanem Vanuatutól, egy csendes-óceáni kis szigetállamtól indult. Egy olyan országtól, amelyet évente többször is sújtanak hurrikánok, és amelynek fennmaradását a tengerszint-emelkedés közvetlenül fenyegeti.
A szigetország képes volt maga mögé állítani az ENSZ Közgyűlésének döntő többségét, amely végül két kérdésben kérte ki a bíróság véleményét:
1. Milyen éghajlatvédelmi kötelezettségek terhelik az államokat a nemzetközi jog alapján?
2. Milyen jogkövetkezmények illetik meg a sértett államokat a kötelezettségszegés esetén?
A tárgyalások során több mint 100 ország és nemzetközi szervezet fejtette ki álláspontját, nagy olajkitermelő országok és kisebb, süllyedő szigetállamok egyaránt. A bíróság a döntéshozatal előtt egy teljes napot szánt az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) szakértőivel folytatott tudományos konzultációra, akik jelezték: az éghajlatvédelem ma már nem ideológiai kérdés, hanem tényekre és bizonyítékokra épülő, mérhető kötelezettség.
A Párizsi Megállapodás új jelentést kapott
A Nemzetközi Bíróság egyik legnagyobb horderejű megállapítása, hogy a Párizsi Megállapodás által meghatározott vállalások (köztük az „ambíció szintjének folyamatos növelése”) nem egyszerű politikai nyilatkozatok, hanem jogilag számonkérhető kötelezettségek
A döntés értelmében:
- az államok nem dönthetik el szabadon, milyen mértékű kibocsátáscsökkentést tartanak elégségesnek;
- vállalásaiknak igazodniuk kell a legújabb tudományos eredményekhez;
- az „ésszerű erőfeszítés” helyett szigorú gondossági kötelezettség áll fenn a másfél fokos cél megtartása érdekében.
Határon átnyúló károkozások
A bíróság kimondta azt is, hogy az államoknak kötelességük megelőzni, hogy a saját üvegházhatásúgáz-kibocsátásaik kárt okozzanak más államokban vagy a globális éghajlati rendszerben.
Ez azért hatalmas előrelépés, mert:
- eddig vitatott volt, hogy a szokásjogi „nem okozhatsz kárt másnak” elv alkalmazható-e a klímakibocsátásokra;
- a döntéssel a bíróság elismerte, hogy az éghajlatváltozás maga is jogilag értelmezhető károkozás;
- a kötelezettség minden államra vonatkozik, mérettől és gazdasági fejlettségtől függetlenül. Igaz, a fejlettebb országoktól nagyobb erőfeszítést vár el a nemzetközi jog.
Az államok tehát kötelesek hatásvizsgálatot készíteni az általuk engedélyezett kibocsátások várható környezeti következményeiről. Vagyis akár egy új erőmű vagy olajipari beruházás engedélyezése is jogellenséggé válhat, ha nem mérik fel, miként befolyásolja a globális felmelegedést.
A kilépés nem menekülőút
Az egyik legérdekesebb, és politikailag talán legérzékenyebb megállapítás, hogy még a klímaegyezményekből kilépő államoknak is fennmarad a szokásjogi megelőzési és együttműködési kötelezettsége. Más szóval, egy állam nem mentheti fel magát a kibocsátáscsökkentési kötelezettség alól azzal, hogy kilép a Párizsi Megállapodásból.
Ez figyelmeztetés mindazon kormányoknak, amelyek az elmúlt években politikai okokból lazítottak a klímavédelmi vállalásaikon, és világos jelzés arra, hogy az éghajlatvédelmi együttműködés kötelező erejű nemzetközi normarendszer.
Út az államközi klímaperek felé
A bíróság kiemelte, hogyha egy állam elmulasztja a szükséges intézkedések megtételét, az nemzetközi jogsértésnek minősül, és háromféle jogorvoslat is alkalmazható:
1. a jogsértés abbahagyása és a hiányosság pótlása;
2. garanciák a jogellenes magatartás ismétlődésének megakadályozására;
3. kártérítés a klímaváltozás által okozott károkért.
A következő COP-konferenciákon az egyes országok a jogi szempontokkal is kénytelenek lesznek számolni, amikor saját vállalásaikat meghatározzák. Emellett több ország, köztük Magyarország is éppen új klímatörvényt készít elő, amelynek kereteit a bíróság megállapításai várhatóan nagymértékben formálják.
A Nemzetközi Bíróság állásfoglalása tehát mérföldkő. Az éghajlatváltozás korában ez talán az egyik legfontosabb lépés afelé, hogy a politika szintjén túl a jog is hatékony eszközként léphessen fel a bolygó védelmében.
Forrás: Másfélfok
