A Nílustól az okos mosógépig
A jövő héten (egész pontosan szeptember 19-én) ünnepeljük a takarítás világnapját. Persze örök kérdés, hogy mennyire tudunk ebben a tevékenységben örömöt találni – azonban a gépesítés és az új technológiák megjelenése sokat hozzáad ahhoz, hogy ne csak a nehézséget lássuk a takarításban, és elfogadjuk, hogy ez is lehet olyan dolog, amit akár ünnepelhetünk is. Mostani cikkünkben azt az utat járjuk végig, ami a kézi mosástól a mosógépek megjelenéséig vezetett.
Mikortól és miért mosunk?
A mosás egyidős lehet az öltözködéssel – amióta az ember ruhaként visel textileket, feltehetőleg nem gyakran dobta ki az elszennyeződött viseletet, melynek előállítása sok időbe és anyagba került, hanem megpróbálta kitisztítani azt. A mosáshoz elsősorban áramló víz szükséges: a textilszálak között megbújó szennyeződéseket (porszemcséket és egyéb apró részecskéket) a víz nagysebességű áramlása magával ragadja és eltávolítja az anyagból. Nem meglepő, hogy a legkorábbi időkben különböző vízfolyásokban mostak az emberek, és ütögetéssel, nyomással fokozták a vízáramlás tisztító hatását.
A tevékenység folyamatosan bővült különböző eszközökkel és anyagokkal, melyek a mindennapi munkát egyre könnyebbé tették. Edények, klopfolásra és teregetésre használható eszközök, korai mosószerek tudjuk, hogy megjelentek már az ókorban is. Időszámításunk előtt 4500 körül már készítettek ruházat mosására is alkalmas szappant hamuzsírból és olajból – erről egy sumér agyagtáblán írnak. Az ókori Egyiptom mosási szokásairól pedig Herodotus számolt be: megjegyezve, hogy a magas rangú egyiptomiak egyenesen megszállottjai voltak a tiszta ruhák viselésének. Beszámolója szerint a mosás nehéz fizikai munka, amit ezért általában férfiak végeztek – és veszélyes is, lévén, hogy a ragadozókkal teli Nílusban történt.
Mindennapi munkák az ókori Egyiptomban: kenyérsütés (Kép forrása: https://www.smithsonianmag.com/)
Római szokások
A római idők mosási szokásairól egy Pompeiben, a több évszázados vulkanikus hamu alatt elég jó állapotban fennmaradt mosoda ad képet. Az időszámításunk kezdete táján működött Stephanus Fullonica az első tisztításra szakosodott vállalkozás, ami ránk maradt. Egy bizonyos Stephanus üzemeltethette (feliratok is fennmaradtak, amik hirdetik a szolgáltatást): mosni és szárítani hozhatták be ide az ügyfelek a textíliákat, pénzért.
Az egykori Via dell’Abbondanzán álló mosoda nem az egyetlen, de feltehetően a legnagyobb volt Pompeiben. A maradványok tanúsága szerint mosást, öblítést és a vasalást helyettesítő simító préselést is végeztek itt, sőt egy ügyfélfogadó előteret is sikerült rekonstruálni. Nagy kőkádban áztatták a textileket, majd a szolgák kézzel dörzsölték, lábbal taposták a ruhákat, amiket eztán napon szárítottak vagy gőzöltek. És vajon mivel mostak? Részben lúggal és részben vizelettel: ammóniatartalma miatt ez utóbbit ugyanis előszeretettel használták ruhatisztításhoz – a „fullók” pedig városszerte gyűjtötték a vizeletet. (A korabeli mosodai alkalmazottak elnevezése „fullo” volt –többes számban: fullones –, ahogy ezt számos irodalmi és történeti szöveg őrzi, Pliniustól Plautusig.)
Fullonica de Stephanus (Kép forrása: ermakvagus.com)
A római mosodások (sok más foglalkozással egyetemben) Minervát tisztelték istennőjükül, akinek szimbolikus állatát, a baglyot is gyakran ábrázolták. Ezért láthatjuk a madarat a pompeii fullonica falát díszítő festményeken is, a mosás egyes fázisainak ábrázolásai mellett.
Részlet a Fullonica de Stephanus falfestményeiből (Kép forrása: wikipedia.com)
Középkori módszerek
A középkorban a mosás (mint a többi házimunka) már egyértelműen a nők feladata volt. Fennmaradtak különféle kéziratok, melyek arra szolgáltak, hogy segítsék eligazodni a kezdő háziasszonyt a teendői között. Ilyen például a „Le Ménagier de Paris”, azaz „A párizsi háztartás”, mely a 14. század végi Franciaországban keletkezett, és egy képzeletbeli idősebb férfi hangján szól annak új, kamaszkorú feleségéhez. „Szeresd férjed személyét gondosan, és kérlek, tartsd őt tiszta lenben, mert ez a te dolgod (…)Másnap pedig friss ingek és ruhák. Valóban, az ilyen szolgálatok miatt fogja a férfi igazán szeretni és vágyni, hogy hazatérjen és lássa feleségét, másokkal pedig távolságtartó legyen” – olvashatjuk a kéziratban.
A városokban főként közösségi mosóházban mostak, ami a nők találkozásnak és a pletykálkodásnak is megfelelő terepe volt. A befizetett pénzért cserébe rendelkezésre állt itt a meleg víz, valamint a dézsák. Vidéken azonban az otthoni mosás volt a jellemző: dézsákban, tűzhelyen melegített vízben, vagy nyáron a folyóban, patakban kimosták, parti köveken vagy mosópadon sulykolták, végül öblítették a ruhát.
Mosó asszonyok, középkori ábrázolás (kép forrása: nerdalicious.com)
És mivel mostak a középkori asszonyok? Használták az Észak-Európában honos szappanfüvet (saponaria officinalis), ami jól tisztított, ám nem roncsolta a szöveteket (sok múzeumban régi textíliák tisztítására ma is ezt alkalmazzák a restaurátorok). A makacsabb szennyeződések mosószappant vetettek be a nők, ezt maguk készítették: hamuzsírt, fahamut vagy szódát főztek össze állati zsírral. Az eszközök terén is egyre szélesedett a paletta, a textíliákat mosósulyokkal (vastag, téglalap alakú nyeles falappal) csapkodták, illetve gyökérkefével vagy marhaszőrből készült csutakkal dörzsölték. A foltok eltávolításához időnként savat használtak (éretlen szőlőből sajtolt savas folyadékot), a zsíros, olajfoltos ruhát pedig a mosás előtt napokig meleg vizeletben áztatták.
A mosás persze nem volt mindennapos tevékenység: nagymosást nyáron tartottak leginkább, úgynevezett „közepes” mosást nagyjából 8 hetente – míg a kisebb tételeket és az alsóneműt a köztes időben, apránként tisztították. A hideg ellen védő felsőruházatot ritkán mosták, inkább csak kirázták, lekefélték a felöltőket.
És megérkezik a gép
Az első mosógép megjelenése előtt számos próbálkozás történt a nehéz fizikai munka mechanikus szerkezetekkel való kiváltására. Már Leonardo da Vinci kéziratai között is találkozhatunk egy mosóalkalmatosság tervével – de az igazi kísérletezés csak a 17. század végén kezdődött meg. A korai „mosógépek” tulajdonképpen a víz és a ruhák forgatását igyekeztek megoldani –például mosókerékkel, vagy az 1750-ben napvilágot látott ún. „yorki mosógéppel”, amely valójában egy fakád volt, amibe keverőszerkezetet építettek.
A mosógép ősét 1691-ben fejlesztették ki – ugyancsak a szigetországban, méghozzá egy bizonyos John Tyzacke nevű mérnök, aki a kartonnyomók számára tervezte meg a találmányt. Ötlete alapján a következő évszázadban számos újítás szültetett világszerte, melyek mind hozzájárultak a mosás gépiesítéséhez. 1767-ben Jacob Christian Schäffer német evangélikus lelkész fejlesztette tovább a találmányt, 1782-ben pedig az angol Henry Sidgier tervezett meg egy fából készült, kézzel forgatott rácsos dobból álló szerkezetet, amelyben rudak mozgatták a berakott ruhákat. Franciaországban eközben Jean Antoine Chaptal 1799-ben feltalálta a gőzzel történő mosás technikáját.
Mindez hozzájárult ahhoz, hogy 1851-ben Amerikában James King szabadalmaztathassa a mai értelemben vett első mosógépet – egy egy irányban forgatott dobos masinát. 1910-ben aztán forgalomba került az első villanymotorral hajtott mosógép is, teljesen kiváltva az emberi erőt, Alva J. Fisher 1906-os találmánya alapján.
Reklám Alva J. Fischer mosógépéről (Kép forrása: tellwut.com)
A huszadik század
A technikai fejlődés a huszadik század elejétől kezdve exponenciálisan gyorsult, az újabbnál újabb megoldások folyamatosan alakították a mosógépek szerkezetét. A gépesített modern találmányok azonban csak lassan értek el az otthonokba – és Magyarországra.
Hazánkban a higiéniai kultúra a 20. század elejétől egyre fontosabbá vált – a városi-polgári középosztály számára egyenesen presztízskérdést jelentett a tiszta ruhák sora az öltözőszekrényekben. A városi bérházakban gyakran alakítottak ki külön mosókonyhát a pincében vagy a padlásszinten – ezekben a századforduló táján már megjelentek az első mosógépek is. A nagyobb városokban elő tehetősebb családok mosó- és vasalóüzletekbe vitték a szennyest, vagy pedig házhoz járó mosónővel mosattak. József Attila édesanyja is ilyen mosónő volt: „nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen”, és hiába szerette volna a kisfia, nem hagyhatta „a dagadt ruhát másra”.
Nagymosás, 1913. (Kép forrása: Fortepan)
A század folyamán aztán megjelentek a félautomata mosógépek (1937, Bendix), majd 1947-ben az első teljesen automatikus mosógép a General Electric gyártmányaként. 1956-tól pedig beépítették a mosógép képességei közé a centrifugálást is, megkönnyítve a tiszta ruhák utókezelését. Az eleinte borsos árú termékek általában inkább csak a század második felétől kezdve jelentek meg a legtöbb háztartásban. Ettől kezdve azonban egyre többféle márka és egyre több funkció közül válogathattak a vásárlók.
Mosógépek a Corvin Áruház kínálatában, 1977 (Kép forrása: Fortepan)
A második világháború után a munkába álló nők életét és otthoni teendőit megkönnyítendő Magyarországon mosógépprogramot hirdettek. A célhoz egy hazai termelőbázist rendeltek: ez a lett az elhíresült Hajdú. A hajdúsági Téglás község határában lévő üzemet eredetileg hadiipari termékek és autóalkatrészek gyártására építették, 1957-ben azonban profilváltással mosógépeket kezdtek el itt gyártani. A hatvanas évektől aztán a Hajdú szinte minden magyar háztartásban megjelent, noha a hiánygazdaság idején akár hónapokat is kellett várniuk rá a vevőknek.
Hajdú mosógép reklám, 1970, Lengyel Sándor alkotása (Kép forrása: budapestposter.com)
És most?
Ma már egy mosógép szinte bármit megold helyettünk: akár szárazon is kivehetjük a ruhákat a dobból, és azt is beprogramozhatjuk, hogy mikor fejeződjön be a mosás, különféle anyagokra és ruhafajtákhoz más és más mosási módot, hőmérsékletet választhatunk.
Ezzel együtt a mai napig működnek a közösségi mosodák is, ahol érmék bedobásával vagy óradíj megfizetésével moshatjuk és száríthatjuk ruháinkat. Az egyik legnépszerűbb sorozat, a Jóbarátok egyik ikonikus jelenete is épp egy ilyenben játszódik.
Jóbarátok 1. évad, 5. rész (Kép forrása: Netflix)
Források: https://www.smithsonianmag.com; tellwut.com; ermakvagus.com; https://mindennapoktortenete.blog.hu/; wikipedia.com
