A világ különböző pontjain fekvő esőerdők csupán a felszínen tűnhetnek hasonlónak. Egy átfogó, műholdas adatokra támaszkodó friss kutatás rávilágít, hogy a valóságban az amerikai, afrikai és ázsiai kontinensek dzsungelei nemcsak máshogy néznek ki, de eltérő módon reagálnak a hőségre, az aszályra és a talajviszonyokra is.
Lézerekkel térképezték fel a bolygót
A Smithsonian Tropical Research Institute, a Marylandi Egyetem, a NASA és a brazil Universidade Federal dos Vales do Jequitinhonha e Mucuri szakemberei kezdték el vizsgálni, hogyan reagálnak a különböző területen fekvő esőerdők a hőségre és az aszályra. A kutatócsoport összesen tizenhatmillió, a felszíni biomasszára vonatkozó műholdas becslést elemzett ki. Ezeket az adatokat a NASA GEDI-missziója gyűjtötte össze 2020-ban, amikor az űrből kibocsátott lézerimpulzusok segítségével megrajzolták a lombkoronák háromdimenziós szerkezetét. Az Amazonasra, a Kongó-medencére és a délkelet-ázsiai régióra kiterjedő adathalmaz olyan átfogó globális összehasonlítást tett lehetővé, amelyre korábban még nem volt példa.
Minden kontinens a saját szabályai szerint működik
Matheus Nunes, a Marylandi Egyetem professzora kiemelte, hogy a domborzat, a talaj és a klíma együttes elemzése eddig sosem látott összefüggéseket mutatott meg a szén-dioxid-tárolásban. Kiderült például, hogy az Amazonasra érvényes éghajlati szabályok egyáltalán nem alkalmazhatók a több ezer kilométerre fekvő afrikai vagy ázsiai területekre.
A vizsgálat az éghajlati reakciókban több drasztikus különbségre is rámutatott:
- Hőségérzékenység: A felmelegedés a Kongó-medence esőerdőit viseli meg a leginkább, míg az amazonasi régió közepes mértékben reagál a melegre. Ezzel szemben a délkelet-ázsiai erdők a hőmérséklet-változásokra szinte alig reagáltak.
- Szárazságtűrés: A vízhiány pont fordított képet mutat. Délkelet-Ázsiában a csapadék elmaradása azonnali és drasztikus biomassza-veszteséget okoz. Az amazonasi erdők meglepő módon a közepes aszály idején érik el a maximális szén-dioxid-tároló kapacitásukat. Ezzel ellentétben az afrikai erdők szinte teljesen immunisak a szárazságra.
Viharok és éghajlati hatások
Nem elegendő pusztán az időjárást figyelni. A domborzat és a növények szerkezete is alapvetően meghatározza az erdők működését. A könnyű szerkezetű fafajták – mint például a balsa – töredékannyi szén-dioxidot képesek raktározni, mint az azonos éghajlaton élő, rendkívül sűrű keményfák, amilyen az ébenfa vagy a rózsafa (paliszander). A Föld legmagasabb erdeiben a fák akár a 70 métert is meghaladják. Itt a legnagyobb biomassza-veszteséget nem a meleg vagy a vízhiány okozza, hanem a szélsőséges szélviharok és a villámcsapások.
A múlt határozza meg a jövőt
Helene Muller-Landau, a Smithsonian tudományos munkatársa rámutatott, hogy az eltérő reakciók oka a kontinensek evolúciós múltjában keresendő. Afrika történelmileg sokkal szárazabb, míg Délkelet-Ázsia lényegesen csapadékosabb múlttal rendelkezik, és ezek az ősi viszonyok kódolták a ma élő fajok túlélési stratégiáit. Carlos Jaramillo Smithsonian Tropical Research Institute paleobiológusa ezt azzal egészítette ki, hogy a ma látható esőerdők arculatát geológiai időskálán zajló táj- és klímaváltozások formálták.
A Nature folyóiratban publikált eredmények egyúttal lezárnak egy régóta húzódó ökológiai vitát is. A korábbi, egymásnak ellentmondó tanulmányok ugyanis nem módszertani hibák miatt mutattak eltérő eredményeket, hanem egyszerűen csak az adott kontinens egyedi szabályrendszerét tükrözték.
A szakértők egyetértenek abban, hogy a jövőben nem hagyatkozhatunk kizárólag általános, globális modellekre. Pontos előrejelzéseket a klímaváltozás hatásairól csak úgy kaphatunk, ha a lokális viszonyokat ismerő szakértőkre, valamint az olyan új, egységes földi mérési módszereket alkalmazó hálózatokra támaszkodunk, mint a GEO-TREES, amely folyamatosan képes ellenőrizni a műholdas adatokat.
Forrás: Earth.com
