„Víz! Se ízed nincs, se színed, se zamatod, nem lehet meghatározni téged, megízlelnek, anélkül hogy megismernének. Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.” Saint-Exupéry gyönyörűen írta le, mennyire elementáris emberi szükséglet is a víz. Napjainkban, amikor Földünk egyre kínzóbb ivóvízhiánnyal küzd, ezek a szavak további tartalmakkal bővülnek. Ugyanakkor a víz mint látvány, mint megtapasztalható természeti erő vagy épp mint meghódítandó terep egyaránt fontos volt mindig is az emberiség számára. Most olyan – szigorúan szubjektíven válogatott – műalkotásokat gyűjtöttünk össze nektek, ahol a víz a főszereplő.
A kép forrása: Metropoltan Museum of Art, New York
Kacusika Hokuszai: A nagy hullám Kanagavánál
A tradicionális japán ukiyo-e stílusú fametszetet Hokuszai 1830-32 között készítette, egy 36 darabos sorozat részeként, melyek témája a Fudzsi hegy. A nagy hullám Kanagavánál című képen a látványt az előtérben magasra emelkedő hullám uralja – olyannyira, hogy mind a Fudzsit, mind pedig a vízen hánykolódó csónakokban küzdő embereket csak sokadik nézésre vesszük észre. Érdekes megfigyelni, hogy a stilizált formák és a precízen szerkesztett, ritmikusan ismétlődő részletek – a hullám tarajáé, a haboké vagy épp az emberi alakoké – hogyan képesek minden kiszámítottságuk és aprólékosságuk ellenére kifejezni olyan grandiózus érzéseket, mint amilyet a víz erejének nagysága kelt bennünk. Japán egy mintegy 200 évig tartó elzárkózás után az 1850-es években kezdett újra (vagy inkább kényszerült, az amerikai tengeri haderők nyomására) kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatba a nyugattal. A hagyományos japán képzőművészet ezután az 1862-es londoni és az 1867-es párizsi világkiállításokon gyakorlatilag berobbant a művészetbe, és merész kompozíciói, vonalalapú dekorativitása és síkszerűsége elementáris hatást gyakoroltak a kortársakra.
A kép forrása: Musée Marmottan, Párizs
Claude Monet: A felkelő nap impressziója
Kevés olyan jól meghatározható kezdőpontot ismerünk a művészettörténetben, mint amilyen az impresszionizmusé. A felkelő nap impresszióját 1872-ben festette meg Claude Monet, és 1874-ben mutatta be a hivatalos Szalonból kiutasított progresszív, természetelvű festők első csoportkiállításán. A mű, mely a Le Havre-i kikötőt ábrázolja, melyet a képtér nagyobb hányadában csupán áttételesen, a vízen tükröződve látunk, hamar kitűnt a többi közül légies, víziószerű atmoszférájával, a perspektíva elhagyásával és merészen vegyített, komplementer színeken alapuló festékhasználatával. Olyannyira, hogy egy éles szemű kritikus, bizonyos Louis Leroy, az egész csoportot ezen mű alapján kezdte el impresszionistáknak csúfolni. Véletlenül se gondoljuk persze, hogy a 20. század első izmusa és egyik legnagyobb hatású művészeti mozgalma Monet egyetlen festményéből eredt volna: számos művészeti és művészeten kívüli ok egyenes következménye volt az impresszionizmus. Legyen szó akár a hivatalos akadémiai művészettel szembeni elégedetlenségről, arról, hogy Párizs egyre vonzóbb célponttá válik ekkoriban a fiatal értelmiségiek körében, a keleti és hamarosan a törzsi művészetek újra-felfedezéséről, a fényképészet elterjedéséről, vagy akárcsak olyan banális okokról, mint amilyen a tubusos festékek feltalálása, ami lehetővé tette a festőeszközök könnyű hordozhatóságát – például a szabadba.
A kép forrása: maimanohaz.blog.hu
Ismeretlen fényképész: Az 1910-es párizsi árvíz
„Gyönyörű volt Párizs, aki most látta, sohse felejti el, s aki most látta, sohse fog rá haragudni. Nálunk, Budapesten egy tűzvész, afféle például, mely a parlamentben vagy a királyi palotában csapna föl egekig avagy egy hídomlás a Dunán, már megtébolyítana minden embert. Párizsban az emberek mozgásán, arcán nem láthatott senki semmi rendkívülit akkor se, amikor a legnagyobb volt a veszély. Akiket bárkákon kellett kimenteniök emeletekig elöntött házaikból, azok se jajgattak. A Rue Royale-on egyszerre megnyílt a föld, s a járókelők nem azzal töltötték az időt, hogy szerencsés megmenekülésüknek örüljenek, hanem azonnal mentéshez fogtak. Érdemes embernek születni, annyi szép emberi gesztust látott az ember e néhány, szörnyű nap alatt.” A víz nemcsak haragos vagy békés tenger, de időnként olyan csapás képét is öltheti, amivel az emberiség ritka összefogás révén képes csak megbirkózni. Az 1910-es párizsi árvíz, mely során a Szajna áradása miatt mintegy 20.000 épület és a metróhálózat nagy része is víz alá került a modern kor egyik első olyan tragédiája volt, melynek híre az új telekommunikációs eszközök (fényképezés, rádió, film) gyors híradása révén mindenfelé eljutott. A Budapesti Naplóban például Ady Endre számolt be róla – tőle idéztük ezt a megkapó részletet.
A kép forrása: FridaKahlo.org
Frida Kahlo: Amit a víz adott nekem/ Amit a vízben láttam
A festmény két címváltozatban létezik, és noha eltérő árnyalatot adnak a jelentéshez, mindkettő ugyanarra az álomszerű látomásra utal, amit a fürdővíz látványa hoz létre a művész fantáziájában. Nem véletlen, hogy 1938-ban, amikor Frida Kahlo ezt a képet festette, a szürrealisták, közülük is elsősorban André Breton felfigyelt rá. A művésznő ekkor még mindössze 30 éves volt, és noha immár kilenc éve a nagynevű Diego Riviera felesége, még jócskán férje árnyékában élt. Amikor Breton pár hónapot a házaspár mexikói rezidenciáján töltött, nem a befutott Riviera, hanem az akkor még szinte ismeretlen feleség művei nyűgözték le, és azonnal felismerte a rokonságot mozgalmukkal. Frida Kahlo azonban kategorikusan elutasította a jellemzést, mint mondta: „Nem vagyok szürrealista. Én nem álmokat, hanem a saját valóságomat festem.” Az Amit a víz adott nekem című képen saját életéből vett momentumokat rögzít, melyek mintha a fürdőzés közben úsztak volna elő az emlékezetéből. Hiszen a víz, még ha művészetről van is szó, nemcsak a természetben lehet hatással az emberre: a mindennapok olyan megszokott dolgai, mint amilyen például a fürdőkádban való pihenés, ugyanennyire fontosak. Vérző jobb lábujja annak az 1925-ös buszbalesetnek a nyomát őrzi, mely során gyakorlatilag keresztülszúrta egy kapaszkodórúd, eltörve a gerincét és a medencéjét – hosszú lábadozásra ítélve: a betegágyban pedig végképp a festészetnek szentelve az életét.
A kép forrása: maimanohaz.blog.hu
Dr. William Longley és Charles Martinés: az első víz alatti színes fotó
Amikor a víz az a közeg, amit a technika meghódít: 1926-ban készítette el Dr. William Longley és a National Geographic fotósa, Charles Martin a víz alatti fényképezés történetének legelső színes fényképét. A helyszín a Mexikói-öbölben található Florida Keys, az alany pedig nem más, mint a kevéssé tiszteletre méltó nevű nagy nyugat-atlanti ajakoshal, azaz disznó csattogóhal. A fényképészeknek egyedi megoldásokat kellett kitalálniuk a víz alatti fotózás megvalósításához, melyek közül az egyszerűbb a kamerák vízmentesítése volt, erre ugyanis a vízálló tok megfelelőnek bizonyult. A mélység megvilágítása már komolyabb előkészületeket igényelt. Egy tutajon nagy mennyiségű, rendkívül robbanékony magnéziumport helyeztek el, méghozzá egy akkumulátor közvetlen közelében. Az akkumulátor egy vezetékkel össze volt kötve a fényképezőgéppel, és amikor megnyomták az exponáló gombot, működésbe lépett, berobbantva a magnéziumport. A robbanás olyan mértékű volt, hogy képes volt nagyjából 4 és fél méteres mélységig megvilágítani a tenger mélyét. Az elkészült fotón mindez nem érzékelhető: a mélység mérhetetlenül nyugodtnak és csendesnek tűnik. A főszereplő ajakoshal mögötti világ pedig könnyen elfogadható lenne akár egy szép, absztrakt festménynek is.
A kép forrása: theriverrevista.files.wordpress.com
Sebastião Salgado: Zebrák
Végül pedig egy kortárs fotó, korunk egyik legnagyobb fényképészétől, a brazil Salgadótól. Sebastião Salgado munkásságában mindig is fontos téma volt a természet, Genesis című sorozatában, melynek egyik darabja ez a kép is, viszont kimondottan egyfajta kárfelmérést végzett. Azt kereste (mintegy tízéves kutatómunka során), hogy mi maradt meg a Földünkből. Erdőkre, hegyekre, szigetekre, gleccserekre, vulkánokra, állatokra, a civilizációtól távol élő törzsekre irányította figyelmét. Földünknek arra a 46 százalékára, mely szinte érintetlen az emberi kéztől, és ami még őrzi a természet csodáját. A zebrákat megörökítő fotót mesterivé teszi izgalmas, többsíkú horizontális tagolása és a nyakukat a víz felé egyformán meghajtó állatok testének és mozdulatának ritmusa. A kép letisztultsága ellenére is érezhető rajta a fotográfus szeretete a tárgya iránt. Salgado így fogalmazott a sorozatról: „Kötelességünk megvédeni bolygónkat és újra létrehozni azt, amit tönkretettünk.”
